Húúú,hát nem is tudom mit mondjak.Meghoztam a prológust,ami remélem elnyeri a tetszéseteket. Pár napon belül hozom az új részt.Jó olvasást kívánok mindenkinek,és ne felejtsetek el nyomot hagyni magatok után!xx
Hope Parker
Kinyitottam a szemeimet,mintha egy örökké tartó álomból ébredtem volna fel,de mégis túl fáradt voltam.Egy darabig csak sűrűn pislogtam,mire megszoktam a vakító fényt.A fejem sajgott,mintha csak fel akarna robbanni.Minden egyes mozdulat enyhe fájdalommal járt.Mikor már javult a látásom,jobban szemügyre vettem a helységet,ahol fekszek;
gépek csipogása,fehér falak,és valami szörnyen büdös.Akkor eszméltem fel,hogy egy kórházban vagyok.Kicsit megijedtem,hiszen semmire sem emlékszem.SEMMIRE.
Pár percen belül egy nővér jött be a szobába,aki amint meglátott eldobta a papírjait és kiviharzott a teremből.Másodpercekkel később egy orvossal tért vissza.
-Ez lehetetlen!-kiáltott fel az orvos.
Mindketten úgy néztek rám,mintha nem láttak volna még fehér embert.Meg akartam szólalni,de a torkomban mintha egy nagy gombóc lett volna,így nem ment.Pedig annyi kérdés cikázott a fejemben.Első sorban:Ki vagyok én?
-Mondja,érti amit mondok?-kérdezte,szinte szótagolva az orvos.
Nehézkesen bólintottam egyet.
-Tud beszélni?-tette fel a következő kérdést.
-I-igen.-nyöszörögtem,valami szörnyű rekedt hangon.
-Tudja ki maga?-kérdezett újból.Erre csak nemlegesen ráztam a fejem.
-Három hónap kóma után nem is rossz.Kivéve az emlékezet kiesést.-jelentette ki elégedetten az orvos.-Értesítem a szüleit.-hangzott el a következő mondat.Még valami beszélt a nővérnek,de arra már nem tudtam figyelni.Csak azzal a három hónappal voltam elfoglalva.Teljesen ledöbbentem
-Három hónap.-ismételgettem magamban.Három hónapig nem voltam ébren.Kómában voltam.
